írta Runar C. Næss

(A képek illusztrációk)

Fogságban élő farkasok öltek meg 2012. június 17-én egy 30 éves állatkerti gondozót a Kolmården nevű állatkertben. Adott nyolc, 3 éves hím farkas, egy zárt területen és a nőnemű állatgondozó, aki jól ismerte mindegyiket. Kölyökkorukban cumisüvegből nevelte őket, így a farkasok jól szocializáltak voltak emberekkel.

A 30 éves gondozó egyedül lépett be a kifutóra, hogy együtt legyen a farkasokkal, miután „bonyolult kapcsolatba került velük”. A rendőri vizsgálat azt mutatta, hogy azonnal megölték, ahogy belépett a zárt területre és oda vonszolták, ahol később a nap folyamán megtalálták. Egy privát mobiltelefon volt a zsebében, de nem használta a baleset során.

A boncolás nem mutatott egészségügyi problémákat, de több alkalommal fejfájásra panaszkodott a balesetet megelőzően. A tények nem kérdésesek e téren. Egyik farkast sem ölték meg a baleset után, de minden emberi kapcsolatot megszakítottak velük.

Miért történt mindez?

A válasz a „miért” kérdésre kissé összetett, de nem bonyolult. Ebben a cikkben megkísérlem elmagyarázni a kirakó nagyobb darabjait. Válaszomat a svéd rendőrség 3 éves vizsgálatára alapozom (1400 dokumentum), valamint a saját 20 éves tapasztalatomra, tanulmányaimra melyeknek során együtt dolgoztam ember által szocializált, fogságban tartott farkasokkal, és arra, hogy 15 éven keresztül látogattam a farkasokat valamint a gondozókat Kolmårdenben.

Az állatkert évek óta tart szocializált farkasokat, viszonylag kevés problémával. Hagyományosan a gondozók közül csak kevés dolgozott a farkasokkal, akik mind férfiak voltak és a régi fajta módszerekre támaszkodtak a farkasok kezelésénél. Ez akár jól is működhetne, ha magabiztos az ember és elég nagy ahhoz, hogy megfélemlítse a farkasokat a méreteivel és az agressziójával. Minél nagyobb az ember, annál kevésbé valószínű, hogy a farkas totális támadást indít ellene.

2007 óta azonban a gondozók, akik a farkasokkal dolgoztak mind nők voltak (azaz kisebbek), egy (férfi) kivétellel. A balesetnek semmi köze a nemekhez, ne feledjük — csak ahhoz a tényhez, hogy a nők általában kisebbek, mint a férfiak.

Még fontosabb: a kezeléssel és a bánásmóddal kapcsolatos képzésük vagy egyenlő volt a nullával, vagy nagyon kevés, kivéve, hogy azt mondták nekik, ők az „Alfák” a farkasfalkában és „dominálják le a farkasokat mentálisan és fizikailag minden áron.” Így tehát megtették — igen nagy áron!

A 21 gondozóból, akik elkezdtek dolgozni a farkasokkal 2007—2009 között 17 lépett ki az első évben vagy nem sokkal azután. Néhányukat a farkasok üldözték el, néhányan félelemből és frusztrációból léptek ki. Mindegyikük úgy jellemezte a munkát, hogy „kaotikus” és, hogy „nem kaptak instrukciókat vagy támogatást a vezetéstől”. A fizikai konfliktus gyakori volt a farkasokkal és ahogy nőttek egyre inkább „belefáradtak” a gondozókba. Ennek néhány egyértelmű jele:

• A farkasok egyre kevesebbszer üdvözölték a belépő gondozókat, majd eljött a nap, amikor egyetlen farkas sem ment üdvözölni őket.
  
  
• Az állatkerti egyenruha olyan szerepet kezdett betölteni mint valami, amit a farkasok elkerülnek. A sebezhető látogatókat azért öltöztették állatkerti egyenruhába, hogy a farkasokat távol tartsák tőlük, és nem azért, hogy a farkasok kevésbé legyenek rémültek idegenek láttán, ahogyan sok más esetben teszik szocializált farkassokkal.
  
  
• A farkasok egyre inkább „kézfélők” (félelem az ember kezétől) lettek, ennek eredménye lett a számos kézharapás. Az állatkerti orvos varrta össze és kezelte a gondozók sérüléseit.

https://www.youtube.com/watch?v=3zeESpK3AI8

https://www.youtube.com/watch?v=Kh0yXnVg48U

• A stressz és a fajon belüli (farkasok közötti) agresszió szintje emelkedett a teljes egészében hímnemű farkasokból álló csoportban. Az átirányított agresszió és a magas fokú izgatottság a problémák jól ismert okai ember és állat kapcsolatában.

Miért volt mindez a konfliktus?

Egy (a sok közül) cikk a svéd „Aftonbladet” című újságban illusztrálja, hogy vált a „Hozzunk be embereket, hogy találkozzanak szocializált farkasokkal” népszerű terméke túl nyomasztóvá és került ki irányítás alól — addig a pontig, ahol a gondozók maguk „adták fel” a próbálkozást, hogy kontrollálják a farkasokat: http://www.aftonbladet.se/nyheter/article14995907.ab

Két gondozó által vezetve 15+ főből álló csoportok léptek be a kifutóra, hogy találkozzanak a farkasokkal, majdnem naponta, néha kétszer is egy nap. Semmi rossz nincs abban, hogy embereket visznek be emberrel szocializált farkasokhoz — a farkasok szeretik. Ugyanakkor a farkasok mindig farkasok maradnak, és mindig megpróbálnak ellopni minden tárgyat, amit a szájukba tudnak venni. Ilyen a farkasok természete. Ennek a természetes és erősen motivált viselkedésnek az elkerülése volt a gondozók feladata. Nem egy könnyű munka a nem kívánt viselkedések kezelése még pozitív megerősítéssel, a megfelelő elterelő eszközökkel, stb. sem — meglehetősen nagy kihívás tud lenni, és  az olyan gyenge eszközök használata, mint a bántalmazás és a büntetés — ahogy Kolmårdenben csinálták — szinte egyenesen lehetetlenné teszik. (Röviden) itt kezdődött a konfliktus és a kapcsolat egyre romlott a gondozók és a farkasok között: a gondozók próbálták visszatartani a farkasokat attól, hogy lopjanak a fizető vendégektől.

Egy ponton, a gondozók kapituláltak és alkalmazkodtak azt mondva a bajban levő vendégeknek: „Most vált a farkas új játékává”. Ez azonban csak még több lehetőséget és időt adott a lopásra és a vendégek huzigálására, több sikert nyújtva és ezáltal növelve a viselkedés gyakoriságát. A gondozók reakciója és megtorlásaik, hogy visszanyerjék az irányítást az illetlenül viselkedő farkasok felett talán ritkább lett, de nyilvánvalóan keményebb. Most már egyenesen abban az ereszkedő spirálban vagyunk, amelyen az emberi gondozók farkasokkal való kapcsolata „partnerről” „ellenségre” változott — ahogyan az „Umwelt elmélet” leírja.

Egy pillanatig sem akarom azt sugallni, hogy az állatkerti gondozók Kolmårdenben nem jól képzett, magasan motivált gondozói volnának minden egyes állatuknak. Szocializált farkasokkal bánni ugyanakkor semmilyen állatkerti gondozó képzésének nem része, erről az állatkertnek kellett volna gondoskodnia. Azzal, hogy nem így tettek, veszélybe sodorták a gondozókat.

Öt komoly hiba vezetett Kolmårdenben a támadáshoz:

1. A pénz

Nem meglepő, hogy az állatkert tulajdonosai több pénzt akarnak — mind tisztában vagyunk azzal, hogy az állatkert a pénzcsinálási üzletbe tartozik. A vezetőség viszont (mind magasan képzett zoológus és biológus), feláldozta a gondozók biztonságát és a farkasok jólétét a részvényesek pénzszerzése miatt a következőkkel:

• Növelték a terhelését azoknak a (szocializált) farkasoknak, akikből leginkább lehetett profitálni
  
  
• Nem gondoskodtak az előírásos képzésről a gondozóknak
  
  
• Engedték, hogy a gondozók egyedül menjenek be a kifutóra (ahelyett, hogy alkalmazták volna a „minimum két gondozó szabályt”).

Ezek a döntések mind több és több pénzt generáltak az állatkertnek és mind hozzájárultak a végzetes balesethez 2012-ben. Mondjuk azt, hogy a szakmai vezetőségnek enyhe kifejezéssel élve jobban kellett volna tudnia (a farkasok viselkedéséből, stb.), de mikor felszállt a köd — az egész arról szólt, hogy még több pénzt csináljanak a farkasokból.

2. A „buborék”

Nem kapcsolatba lépni a külvilággal, hogy tudást és információt keressenek szocializált farkasokról arrogáns és esztelen dolog volt. A vezetőség magasan képzett biológusokból és zoológusokból áll, akik később elismerték, hogy „Nem értettem meg a kockázatokat” és „az évek során, amikor farkasokkal dolgoztam, egyszer sem gondoltam, hogy képesek megölni egy embert”. Rendben van, de ez megmutatja annak a veszélyét, ha egyszerűen csak megbízunk az akadémikus háttérben vagy a saját „belső körünkben” mint megfelelő tudásforrásban, amikor nagy ragadozókkal lépünk kapcsolatba.

http://www.svt.se/nyheter/regionalt/ost/kom-som-en-blixt-fran-klar-himmel

3. A farkasokkal való bánásmód

Két komoly hibának van itt jelentősége:

• A hibás, idejétmúlt és veszélyes „dominancia elmélet”, amikor képzetlen állatkerti gondozóknak azt mondják, hogy le kell dominálniuk a farkasokat és „felül kell kerekedniük” rajtuk minden áron. Azt mondták nekik, hogy ők a farkasok hierarchiájának részei, ezért fizikai erőszakkal büntették azokat a farkasokat, akik nem nem engedelmeskedtek az emberi szabályoknak, hogy behódoljanak. Soha nem fontolták meg, hogy a farkasok talán nem tolerálják ezt a szokást. Arra sem jöttek rá, hogy a „dominancia elmélet” ebben a kontextusban rossz és veszélyes.
  
  
• Az averzív módszerek (büntetés) és konfrontatív képzési technikák kulcsként való alkalmazása a viselkedésmódosításban — a „dominancia elmélet” jól ismert „rokona”.

Íme egy 2007 előtti példa erre, melyet egy szemtanú írt le:

„Egy ponton az Alfa ellopta az egyikünk (látogatók) sapkáját, melyet a gondozónak vissza kellett vennie és megerősíteni a hierarchiát — ez kicsit ijesztő volt. A 190 cm magas, izmos fickó  vipera gyorsasággal megragadta a 60 kilós Alfát majd a nyakánál és a szőrénél fogva felemelte a földről, ami miatt az természetesen elkezdett morogni és a gondozó után kapott a puszta fogaival. Mondanom sem kell, hogy mindenki felpattant 0.1 másodperc alatt, pumpált az adrenalin a váratlan agressziótól. Legalább ilyen gyorsan vége is lett és mindenki visszatért a simogatóállomására, de némileg óvatosabban.” https://www.youtube.com/watch?v=041xiem1Qj0

És itt! https://www.youtube.com/watch?v=fin55DMSiwc&app=desktop

Ez a fajta támadás (fájdalmat és félelemet okoz) az ember részéről a farkas felé az, ami miatt a fiatal farkasok (2009-ben születettek) egyre jobban féltek a gondozóiktól, míg egy nap, 3 éves korukban elegük lett. A méretekkel és a brutális erővel való megfélemlítés többé nem volt tényező az új generációs gondozóknál, mindannyian veszélyben voltak, lehetett volna bármelyikük, — ezt bizonyítja a két különböző támadás két különböző gondozó ellen.

4. A valós kockázat felbecsülésének és a biztonsági értékelésnek a hiánya

1. A farkasok mindegyike kb. 50 kg-ot nyom (110 font), mindegyikük képes arra, hogy ledöntsön és megöljön egy kisebb jávorszarvast egyedül. A farkasok vadállatok és ragadozók. A kifutón nyolc farkas volt, ami 400 kilogrammnyi farkas (880 font). Az elhunyt gondozó 160 cm magasságával (épp 5 láb, 3 hüvelyk alatt) és 55 kilójával (121 font) egyedül volt. A nem irreleváns ebben az esetben, de a méret (egyáltalán) nem. Hogy gondolhatja valaki, hogy ez egy „nem kockázatos szituáció”?!
   
   
2. A szabály az volt a farkasok kifutójára belépő gondozók számára, hogy hagyják kint a telefonjukat! Ezt azzal támasztották alá, hogy a telefont a farkasok ellophatják és az egy „természetellenes elem a területen”. (A fizető vendégek, akik kamerát vittek be a nyakukba akasztva és telefonokat a zsebükben mind természetesek voltak? Én úgy gondolom, nem.)
   
   
3. Habár azelőtt rendszerint két gondozó együtt lépett be, amikor a farkasokat látogatták, ez a (nem hivatalos) szabály egy ponton értelmetlennek tűnt (azaz nem volt gazdaságos) így ezek után egy gondozó, egyedül is bármikor bemehetett a farkasokhoz. Ez a gyakorlat azokban az években, melyek a végzetes balesethez vezettek nem csak, hogy meg volt engedve, hanem ösztönözve volt a farkasok és a gondozók között egyre romló kapcsolat ellenére. Néhányan azt gondolhatják, hogy a romló kapcsolat egy nagy ragadozóval extra biztonsági intézkedésekért kiált, de Kolmårdenben nem ez történt.
   
   
4. Az emberektől és állatoktól érkező, nyilvánvaló figyelmeztető jelek mellőzése majdhogynem egy valláshoz volt hasonló és  visszavezethető az „arroganciára” vagy hívhatjuk tudatlanságnak. A bíróság kimondja, hogy „a tudatlanság nem mentesít” és bár az arrogancia nem illegális, igen jól ismert gyilkos.

5. Végső, fatális hiba:

A főpróba 2011-ben: hasonló támadás történt egy évvel korábban (2011. májusában), ami ugyanígy lehetett volna végzetes. Egy másik gondozót kerítettek be és támadtak meg a farkasok. Az egyik farkas azonnal megharapta, ahogy belépett a területre, majd miután leült a bekerített területen belül, megint megharapták (egy másik farkas). Mindkét alkalommal megragadta a farkasokat a tarkójukon levő bőrnél fogva, hogy megbüntesse őket. A második alkalommal, mikor megragadta a farkast, az összes farkas viselkedése megváltozott, körözni kezdtek körülötte — rést keresve a támadásra.

Tudjuk az incidensről szóló jelentéséből, hogy neki volt alkalma volt kijutni a kifutóból a támadás egy korai szakaszában, míg a farkasok össze voltak zavarodva, de újra átgondolta és tulajdonképpen messzebb ment a kifutóban, hogy folytassa a „harcot”. Miért?

Emlékezett a képzésre, ahol azt mondták: „Soha ne hátrálj meg, vagy kiesel a falkából”. Szóval nem volt hajlandó „meghátrálni” annak ellenére, hogy ijedt volt és egyértelműen nyolc, két éves farkas támadása alatt állt. Csak mikor a támadás folytatódott és fokozódott, akkor realizálta, hogy itt nem nyerhet, és kezdte el félteni az életét. Nem volt sem rádiója, sem telefonja! A zavaró tényező újra megjelent és ez nyitott újabb utat a menekülésre, egy oldalsó kapun keresztül — végig harcolva. A nő sikeresen kijutott a kifutóból azalatt a másodpercnyi zavarás alatt, de soha nem volt képes újra együtt dolgozni a farkasokkal. Úgy becsülte, hogy a támadás több, mint 30 percig tartott.

Kolmården a 2011-es támadásról tudomást szerezve sem hajtott végre változtatásokat a kockázat felbecsülésében, a biztonsági intézkedésekben vagy a farkasok kezelésében. Valójában:

• Az incidenst helytelenítették és eltussolták (még néhány kolléga előtt is) és a vezetőség nem vette komolyan a gondozó beszámolóját a farkastámadásról. Sőt, miután megtudták mi történt, úgy döntöttek, hogy „nem szükséges változtatás”.
  
  
• Minden állatkertnek van vészhelyzeti terve és a veszélyes állatokat felsoroló listái. A farkasok nem voltak részei semelyik veszélyes állatokkal kapcsolatos listának Kolmårdenben.

Záró gondolatok

A leginkább végzetes biztonsági hiba annak elmulasztás volt Kolmårdenben, hogy kötelezően mindig minimum két ember legyen jelen, amikor belépnek a farkasok területére.

Ha bármelyik, a farkasok kezelésével kapcsolatos hibáról azt lehet mondani, hogy „még inkább végzetes”, mint a többi, akkor az az a tény, hogy a gondozókat fizikai büntetésre és a farkasokkal való harcra utasították és arra, hogy „soha ne veszítsenek csatát egy farkassal szemben”. Azt mondták, emiatt a gondozó elveszítené az „Alfa-státuszát” a farkasokkal szemben és többé nem tudná irányítani őket (azaz elveszítené a munkáját). A jól dokumentált 2011-es eset után (fent), nyugodtan feltételezhetjük, hogy az áldozat 2012. június 17-én szintén visszatámadt, ahogy a képzése diktálta mikor provokálták vagy megtámadták pontosan ugyanazok a farkasok, ahelyett, hogy passzívan viselkedett és visszavonult volna.

Ugyanakkor a farkasok egy évvel idősebbek lettek és a kapcsolat közöttük és a gondozók között tovább romlott. Valószínűleg nagyon apró figyelmeztető jel után nagyon kevés idő volt a reagálásra az első támadó farkas esetében. Bár a kapu csak 4 méterre (13 láb) volt mögötte, soha nem érte el — vagy soha nem is próbálta. A boncolás és a rendőrségi nyomozás azt mutatta, hogy a halál gyorsan bekövetkezett, bár a testét nem találták meg hozzávetőlegesen 2 órával későbbig. Noha néhány zsákmányszerzést követő viselkedés (védelmezés, stb.) megfigyelhető volt, mikor kihozták a testet, a támadás nyilvánvalóan a (kölcsönös) szociális agressziónak köszönhető, nem a zsákmányszerzésnek.

Ez a végzetes baleset tényleg a fogvatartott farkasok kezelésének „tökéletes vihara”, ahol a sok elkövetett hiba összegyűlt egy időben és helyen.

Az ügy ebben az évben kerül bírósági tárgyalásra (2016). Kolmårdent megvádolták gondatlansággal és, azzal, hogy egy gondozó halálát okozták. A fő zoológus szintén ezekkel a vádakkal néz szembe.

Az, hogy az állatkert felelős a 30 éves gondozó haláláért, megkérdőjelezhetetlen véleményem szerint, de a „jogi felelősségről” a bíróság hivatott dönteni. Én közömbös vagyok, mert ez egyáltalán nem változtat a múlton és nagyon keveset a jövőn.

A célom az, hogy ha egy mód van rá, minél több gondozó és állatokkal foglalkozó szakember tanuljon ebből a balesetből. Tudja és értse meg, mi ment félre és miért. Az egésznek semmi köze a farkasokhoz, csak az emberekhez és a pénzhez. És az is biztos, hogy semmi köze a fiatal gondozóhoz (R.I.P.).

Ui.: A család kérése, hogy az elhunyt neve ne kerüljön nyilvánosságra.

Ajánlott olvasmányok:

Barnard, Christopher J. 2004. Animal Behaviour: Mechanism, Development, Function and Evolution. Harlow: Pearson Education Limited.

Beaver, Bonnie V. G. 1999. Canine Behavior: A Guide for Veterinarians. College Station: W.B. Saunders Company.

Carlstead, Kathy 2009. A comparative approach to the study of keeper-animal relationships in the zoo. Zoo Biology 28 (6): 589–608.

Handelman, Barbara H. 2008. Canine Behavior: A Photo Illustrated Handbook. Wenatchee: Dogwise.

Hediger, Heini 1950. Wild Animals in Captivity. London: Butterworths Scientific Publications.

― 1968. The Psychology and Behaviour of Animals in Zoos and Circuses. New York: Dover Publications.

Hosey, Geoff R; Melfi, Vicky A; Pankhurst, Sheila J. 2009. Zoo Animals: Behaviour, Management and Welfare. Oxford: Oxford University Press.

Kiiroja, Laura 2014. The zoosemiotics of socialization: case-study in socializing Red Fox (Vulpes vulpes) in Tangen Animal Park, Norway. [Master’s thesis]. Tartu: University of Tartu Department of Semiotics.

Kull, Kalevi; Torop, Peeter 2003. Biotranslation: translation between umwelten. In: Petrilli, Susan (ed.) Translation Translation. Amsterdam: Rodopi, 313-328. Reprinted in: Maran, Timo; Martinelli, Dario; Turovski, Aleksei (eds.). 2011. Readings in Zoosemiotics, 411-425. Berlin: De Gruyter Mouton.

McDougall, Peter T; Réale, Denis; Sol, Daniel; Reader, Simon M. 2006. Wildlife conservation and animal temperament: causes and consequences of evolutionary change for captive, reintroduced and wild populations. Animal Conservation 9: 39-48.

Ramirez, Ken T. 1999. Animal Training: Successful Animal Management Through Positive Reinforcement. Chicago: Shedd Aquarium.

Pryor, Karen 1999 (1984). Don’t Shoot the Dog! The New Art of Teaching and Training. New York: Bantam Books.

Tønnessen, Morten 2009. Umwelt transitions: Uexküll and environmental change. Biosemiotics 2 (1): 47–64.

― 2011. Umwelt transition and Uexküllian phenomenology. An ecosemiotic analysis of Norwegian wolf management. [Doctoral dissertation]. Tartu: University of Tartu Department of Semiotics.

Uexküll, Jakob von 1982. The meaning-carrier. The theory of the composition of nature. The Theory of Meaning. Semiotica 42 (1): 26-33, 52-59. Reprinted in: Maran, Timo; Martinelli, Dario; Turovski, Aleksei (eds.). 2011. Readings in Zoosemiotics, 61-76. Berlin: De Gruyter Mouton.

Wenner, Adrian M. 1969. The study of animal communication: An overview. In: Sebeok, Thomas A. and Ramsey, Alexandra (eds.). Approaches to Animal Communication, 232-243. Mouton: The Hague. Reprinted in: Maran, Timo; Martinelli, Dario; Turovski, Aleksei (eds.). 2011. Readings in Zoosemiotics, 111-122. Berlin: De Gruyter Mouton.

Yin, Sophia 2007. Dominance Versus Leadership. CompediumVet.com 7: 414-417.