Amint felébred pihenés után, a 2 hónapos kölyök már fel is töltődött és tele van energiával. Mivel a ketrecébe van zárva, a kis Jake hangokat ad ki és kaparja az ajtót. Coleen szerencsére hallja a kiskutyát a másik szobában és siet, hogy kiengedje. Mit tanult meg a kiskutya? A hangadás és az ajtó kaparása segít abban, hogy kijusson a ketrecből. Jake nagy valószínűséggel ugyanezt fogja tenni, amikor legközelebb zárt ajtóval kerül szembe. Amíg a klasszikus kondicionálás két ingert köt össze (mint a klikker hangja és az étel), az operáns kondicionálás a viselkedés és annak következménye közötti kapcsolat kialakulásáért felelős. Amikor élőlényekkel foglalkozunk, tartozzanak bármilyen fajhoz, annak megértése lehet a különbség egy könnyű és kielégítő vagy egy kihívást jelentő és néha élhetetlen kapcsolat között, hogy hogyan képes befolyásolni viselkedésük erejét, formáját és gyakoriságát a mi reakciónk. Coleen biztosan nem azt akarta megtanítani Jake-nek, hogy ugatással és kaparással eléri a célját. De ahogy Bob Bailey gyakran mondja: a kutyák tanulnak, akár akarjuk, akár nem. Az operáns kondicionálás jobb megértésével befolyásolni tudjuk, mit tanulnak, és szándékosan meg tudjuk nekik tanítani az alapjait, hogyan kell az emberi környezetben élni.

Mi történne, ha egy macskát egy problémaketrecbe (egyszerű retesszel záródó ketrecbe) tennénk (lásd a videót alul)? Kétségtelen, hogy azonnal ki akarna jönni:  kaparna, kidugná a mancsát a nyílásokon, nyávogna, különböző karokat nyomna meg. Konorski és Thorndike arra jött rá az 1800-as évek végén, 1900-as évek közepén, hogy ha a macskák egyszer kiszöknek, de újra és újra visszateszik őket, egyre gyorsabban jutnak ki. Ennek van is értelme, gondolhatjuk, és elég nyilvánvalónak tűnik. A macskák fokozatosan megtanulják, melyik viselkedés működik és melyik nem. A viselkedésformák, melyek segítenek a macskának kijutni, ismétlődni fognak, a többi fokozatosan abbamarad. Ez az úgynevezett effektus törvénye, ami teljesen logikus. Sajnos gyakran nem sikerül megértenünk, milyen hatással van ez a saját viselkedésünkre és ugyanígy a körülöttünk élőkére. Jake, a kis kutyakölyök semmiben nem különbözik az előbb említett macskáktól, csak a helyzet más egy kicsit: ami nála működött, az a hangadás és a kaparás.

Ezek a megfigyelések vezették arra Skinnert, hogy kísérletek sorozatát dolgozza ki annak kiderítésére, hogyan működnek ezek a törvények.  Azzal, hogy patkányokat és galambokat tett különböző dobozokba, képes volt befolyásolni a feltételeit és a következményeit a viselkedésüknek. Számos olyan tanulással kapcsolatos törvényszerűségre derített fényt, amely igaz minden központi idegrendszerrel rendelkező élőlényre. A legtöbb mai állatokkal kapcsolatos képzés az ő munkájának közvetlen alkalmazása. Hogy világos legyen, példákat használok annak bemutatására, hogyan működik emberekkel kapcsolatban is.

Mivel a viselkedést annak következményei befolyásolják, vessünk egy közelebbi pillantást a következmények típusaira és arra, hogyan hatnak a viselkedésre. Három fő kategóriája van a következményeknek:

•        Semleges: ha megnyomunk egy gombot, és megszólal egy halk síp, milyen valószínűséggel nyomjuk meg újra? Valószínűleg 50/50% lenne az esély, hogy ismét megtesszük. A tapasztalat se nem kellemes, se nem kellemetlen. Ebben az esetben a következmény nincs hatással a viselkedésünkre.
•        Megerősítő: ha azt mondjuk a hivatalnoknak, hogy „köszönöm”, egy mosolyt kapunk válaszként; ha pénzt adunk az étteremben, megkapjuk a kedvenc italunkat, Jake ketrecének kinyitása pedig megszünteti a zavaró hangokat. Ezekben a helyzetekben a viselkedés következménye mindig pozitív kimenetelhez vezet, ezért  viselkedésünk valószínűleg újra és újra ismétlődni fog, és szokássá válik.
•        Büntető: Miért nem érintünk meg a kezünkkel forró felületet? Valamikor az életünk során megtanultuk, hogy az ilyesmi fájdalmas tapasztalat! Ugyanebből az okból lassítunk le rendőrautót látva, vagy figyelünk oda, hogy időben érkezzünk meg munkába. A késésnek, a rendőr jelenlétében történő gyorshajtásnak, valami forró dolog megérintésének a következménye megtanította nekünk, hogy inkább kerüljük ezeknek a viselkedéseknek az ismétlődését.

Nézzünk néhány következményt, melyek általában növelik vagy csökkentik a viselkedés előfordulását (nem sorrendben):

Megerősítők:

•        Embereknek: dicséret, pénz, figyelem, étel, biztonság, kényelem.
•        Kutyáknak: étel, figyelem, játék, dicséret, biztonság, kényelem.

Büntetők:

•        Embereknek: börtön, ha leszidnak, vagy büntetőcédulát kapunk, kiközösítés.
•        Kutyáknak: hangos és hirtelen zaj, szidás vagy ütés, korlátozás, áramütés.

A legtöbbünk érti ezeket az alapvető törvényszerűségeket, másokkal való kapcsolataink nagy része azon az elgondoláson alapul, hogy jutalmazzuk azokat a viselkedéseket, melyeket szeretünk és büntetjük azokat, amiket nem. Sajnálatos módon gyakran nem realizáljuk, hogy a megerősítés és a büntetés sosem általánosítható fogalmak. Ami néhány embernek vagy állatnak megerősítés, az másoknak nem az. Azt gondolnám, hogy a legtöbbünk szereti a csokoládét és könnyen megerősítésnek veszi, de ismerek embereket, akik vagy nem így éreznek, vagy allergiásak rá (ebben az esetben a csokoládé büntetés volna). Más szavakkal, azt, hogy valami megerősítésnek vagy büntetésnek felel meg, a viselkedésre való hatása szabja meg, nem pedig az, hogy számunkra kellemesnek vagy kellemetlennek tűnik! Ha megveregetem a kutyám fejét, vagy megölelem azért, mert csendben ül, az valóban megerősíti a viselkedését? Nem feltétlenül. Valójában a legtöbb kutya nem értékeli, ha megölelik vagy megveregetik a fejét. Egy gyors pillantás a kutyám reakciójára tudathatja velem, hogy tulajdonképpen megbüntettem! Ténylegesen az tudatja velem, milyen hatással volt rá a tőlem származó következmény, hogy csökkent, növekedett vagy változatlan maradt a viselkedés előfordulása.

A másik kérdés, ahol gyakran elakadunk, a következő: mi az, amit ténylegesen megerősítünk vagy büntetünk? Nagyon sok kutyatartó esik bele abba az általában jellemző csapdába, hogy a kutyát meg kell büntetnie, ha nem megy oda, amikor hívja. Szóval mikor Fido végül úgy dönt, hogy otthagyja, aminek a szaglászásával el volt foglalva, és odajön hozzánk, meg lesz ragadva a nyakörvnél fogva, és le lesz üvöltve. Mit büntetünk meg valójában? Azt, hogy visszajött. A kutya most már még inkább hezitálni fog, amikor a következő alkalommal hívjuk. Ugyanígy működik a szőnyegre pisilésnél is. Amikor hazaérünk, az az ösztönös meggyőződésünk, hogy meg kell büntetnünk az elkövetőt, vagy legközelebb is ugyanazt fogja tenni. Mit büntetünk valójában? Ahogy az előbb is: azt, hogy odajött hozzánk és alázatosságot mutatott annak érdekében, hogy lecsillapítsa a haragunkat, nem pedig azt a viselkedést, ami percekkel vagy órákkal azelőtt történt.

Amint azonosítottuk a következményeket, amelyek vagy megerősítik/erősítik vagy büntetik/gyengítik a viselkedést, hozzáadhatunk két további kategóriát: az olyan fajta következményekét, amiket hozzáadunk, és az olyan fajtákét, amiket elveszünk. Hogy kifejezzük ezeket a kategóriákat, matematikai szimbólumokat használunk:  amikor valamit hozzáadunk, az pozitív (+), amikor valamit elveszünk, az negatív (-).

Lássunk néhány példát. Amikor a kutya ül, és jutalomfalatot adunk neki, hozzáadunk valamit, ami nem volt jelen a viselkedés előtt: a jutalomfalatot. Hasonlóképpen ha megütjük a kutyát, akkor is hozzáadunk valamit. (Vegyük észre, hogy a kutya megütését is pozitívnak hívják; nem azért, mert morálisan pozitívnak ítéljük meg a tettet, hanem mert az egy hozzáadott viselkedés vagy dolog.) Mindkét esetben úgy hivatkozunk a következményekre, mint pozitívra. Ezzel szemben, azok a következmények negatívak, amikor megvonjuk a figyelmet, mert a kutya ugat ránk, vagy meglazítjuk a pórázt, amikor abbahagyja a húzást. Tehát ebben az összefüggésben a pozitív és a negatív kifejezéseknek nincs köze ahhoz, hogy a következmények kellemesek vagy kellemetlenek, csak azt jelzik, hogy hozzáadtunk vagy elvettünk valamit mint következményt a viselkedéssel kapcsolatban.

Mindent egybevetve a viselkedések következményeit 4 kategóriába sorolhatjuk.

Máshogy is lehet nézni: 

Érzelmi hatások

A következmények ezen 4 kategóriájának részleteiről és hatásairól egy következő posztban lesz szó. Amit elsősorban mondani szeretnék a fentiekkel, hogy amiről úgy gondoljuk, módosítja a viselkedést, és ami valójában történik, két különböző dolog lehet. Egy rendszerezettebb megközelítéssel viszont jobbak lehetünk abban, hogy azonosítani tudjuk, mi befolyásolja az állat viselkedését, és néha jobban megérthetjük a saját reakcióinkat is. Az eredmény, amit végül elérünk a kutyánkkal, attól függ, mi hogyan reagálunk az ő viselkedésére. Válasszuk meg bölcsen a következményeket!  

Jennifer Cattet Ph.D. ,
Smart Animal Training Sytems

Az eredeti tartalom itt érhető el: http://blog.smartanimaltraining.com/2014/03/24/learning-theory-basics-part-2-operant-conditioning-if-it-works-do-it-again/ . A fordítás a Smart Animal Training Systems írásbeli engedélyével jelent meg. További információért látogasson el a www.smartanimaltraining.com oldalra.

Bár értjük, hogy a megfelelő viselkedést jutalmazni kell, ha azt akarjuk, hogy a kutya megismételje, a vélemények különböznek arról, hogyan és mennyire kéne jutalmaznunk. Talán úgy gondoljuk, egy „ügyes kutya!” nagyon jó módja, hogy elmondjuk a kutyának, ha valamit jól csinált, de valóban az? Befolyásoltuk annyira a viselkedését, amennyire hisszük? Egy fejsimi, egy „jófiú!” vagy egy morzsa sajt vajon ugyanolyan értéket képvisel a kutya szemében? Természetesen nem. Ez olyan, mintha azt mondanánk, hogy ugyanolyan keményen dolgozunk majd a főnökünktől kapott vállon veregetésért, egy „szép voltért”, vagy egy fizetési csekkért. Habár lehet, hogy értékeljük a dicséretet és a figyelmet, ezek nem hasonlíthatók össze a fizetéssel. Ahogy Bob Bailey mondja: „Meg kell, hogy érje az állatnak az erőfeszítés!” Honnan tudjuk tehát, hogy a megfelelő jutalmat alkalmazzuk, és mikor hagyhatjuk abba a jutalomfalat adását?

A pozitív megerősítés valamilyen inger hozzáadása annak érdekében, hogy növekedjen a viselkedés gyakorisága. Az effektus törvénye (Thorndike, 1927) kimondja, hogy amikor a viselkedés következménye az állat megelégedésére szolgál, a viselkedés megerősítődik, és nagy valószínűséggel ismétlődni fog. Ez a jól ismert alapelv az állatok képzésének magva, ahol szándékosan manipuláljuk a jutalom időzítését és adását az állat kondicionálásának érdekében, hogy egy bizonyos módon reagáljon egy adott utasításra. Amikor a kutya felajánlja azt a viselkedésformát, amit szeretnénk, megerősítjük valamivel, aminek számára értéke van. Adhatunk cserébe figyelmet, ételt, dicséretet, játékidőt, szeretetet, játékokat, stb. Minden, amit a kutya szeret, megerősítőként működik. Amikor az egyik vagy a másik jutalom mellett döntünk, fontos, hogy átgondoljuk a jutalom potenciális értékét, minden adott pillanatban. Egy darab táp talán nagyon jó jutalom a konyhában, de mikor a parkban vagyunk, egy másik kutyával játszani valószínűleg többet ér.

A jutalmak listájának élén az étel áll. Mint elsődleges megerősítő, más szavakkal, mint olyan valami, aminek veleszületett biológiai értéke van a kutya számára, az étel általában erősen motivál egy viselkedést. Végül is, nincs olyan kutya, aki képes lenne életben maradni evés nélkül. „Ül”, klikk — jutalomfalat, ismétlés! Az étel könnyen használható és irányítható. Bónuszként, az ételről kimutatták, hogy fokozza a kutya ember felé irányuló szociális viselkedését (Feuerbacher & al., 2014). Amikor ételt használunk, a kutyák kevesebb elkerülő viselkedést mutatnak, és jobban vonzódnak az emberekhez, különösen ahhoz, aki az ételt adja,  szóval több ez egy kiképző eszköznél: az étel megkönnyíti a kötelék kialakulását a kutya és az ember között.

Lehetséges, hogy mivel értékeljük a dicséretet és az érintést egymás között, arra számítunk, hogy ugyanilyen értéket képvisel a kutyáknak is. Annak ellenére, hogy egyre szívesebben használnak jutalomfalatokat a kutyák képzésében, a legtöbb kutyatartó még mindig ellenérzéseket táplál azok adásával kapcsolatban, és amikor megteszik is fukarok. Akárcsak a vállon veregetés esetében, arra számítunk, hogy egy fejsimi is elegendő a kutyánk iránti szeretetünk és elismerésünk kimutatására. Valójában, a simogatás szintén elsődleges megerősítő, és kutatások bizonyítják, hogy megsimogatni egy kutyát határozottan pozitív hatással van négylábú barátunkra. A kutya pulzusa és vérnyomása csökken, míg az endorfin, prolaktin, oxitocin és dopamin szintje nő (Odendaal & Meintjes, 2003). Az ilyen élettani válaszok világosan felfedik a szerető érintéseink összekötő, kellemes és lecsendesítő értékét. A simogatás emiatt használható jutalmazásként, és gyakran az elsődleges viselkedést megerősítő eszköz a hadseregben képzett kutyáknál.

Mi van a dicsérettel? Szívesen használjuk a „Jó kislány” vagy a „Jó fiú” kifejezéseket, hogy kinyilvánítsuk elégedettségünket és jutalmazzuk az állatot,  bár ha belegondolunk, igencsak emberi módja ez egy másik élőlénnyel való kapcsolatteremtésnek. Mivel kutyánk nem használ szavakat, és nem mutat különösebb örömöt egy másik kutya hangadására, milyen értéke van a dicséretnek kutyáink számára? Néhány új kutatás választ adhat erre a kérdésre: a dicséret valóban működik?

Az első kísérletben 15 kutya lett megtanítva arra, hogy „ül és marad”, valamint „gyere”. Az első szakaszban, az „alapképzésben” a kiképző egy méterre állt, szemben a kutyával, majd leguggolt a földre. Amint a kutya szemkontaktust teremtett vele, felállt és visszalépett a kutyához. Amikor a kutya 100%-ban sikeresen végrehajtotta a feladatot, elkezdődött a kísérleti képzés.

Ebben a második szakaszban a kutyát arra kérték, hogy „üljön” és „maradjon”, majd a kiképző 2, 3 vagy 4 méterre távolodott, szemben a kutyával, és kiadta a „gyere” parancsot. A parancs nagyon semleges és érzelemmentes hangon lett kiadva. Ha a kutya megfelelően reagált, háromféle jutalom közül kapott egyet: étel, simogatás, vagy dicséret (Fukuzawa & al., 2013).

Érdekes módon nem volt statisztikai különbség a 3 jutalomcsoport között,  minden kutya nagyjából ugyanolyan gyorsan tanult,  ami azt sugallhatja, hogy nem számít a megerősítő, bizonyos számú ismétlés után a kutya megtanulja a feladatot. Ez alátámasztja az előző kutatásokat, melyek szintén úgy találták, hogy nincs jelentős különbség abban, hány alkalom szükséges, hogy egy viselkedést megtanítsunk, akár klikkert használunk és jutalmat, akár csak jutalmat. Úgy tűnt ugyanakkor, hogy a klikker növeli az ellenállást a viselkedés kioltódásával szemben (Smith & Davis, 2008). A kutyának egyszerűen szüksége van egy bizonyos számú ismétlésre, nem számít a módszer. Ebben a kísérletben ugyanakkor, az alapképzés alatt a kutyák sokkal gyorsabban tanultak étellel, mint simogatással vagy dicsérettel.  Tehát a tanulás korai szakaszában nagy különbséget jelentett ételt használni. Amikor a jutalom értéke magasabb, az állat gyorsabban tanul, és a viselkedéshez pozitív érzelmek kapcsolódnak, a megelégedettség növeli a motivációt a viselkedés ismétlésére,  ezen kívül gyorsabban reagálnak, ami azt jelenti, hogy a parancs meghallása után gyorsabban kerülnek a megfelelő pozícióba, ha étel is be van vonva.

A második kutatás további hatásokat tárt fel a szóbeli dicséret és a simogatás között, menhelyes és gazdánál levő kutyákkal tesztelve. A kutyák aszerint lettek értékelve, hogyan befolyásolja a kapcsolatteremtési vágyukat az, ha egy személy beszél hozzájuk, vagy megérinti őket. Utóbbi esetben a személy egy kézzel megsimogatta a kutya hozzá legközelebb eső oldalát, így a kutya sosem érezhette magát csapdában. A személy azt a testrészt simogatta vagy vakargatta meg, amelyik a legközelebb volt hozzá. Amikor szóbeli dicséretet alkalmazott, a személy boldog és magas hangon beszélt a kutyához és olyan szavakat mondott, mint: „Te annyira jó kutyus vagy!  Micsoda édes kutya vagy te!” A kísérletvezetők azt figyelték, hogy a kutyák különböző körülmények között az egyik vagy a másik személyt választják a kapcsolatteremtés típusától függően (Feuerbacher & Wynne, 2014).

A kutyák minden szinten sokkal több időt töltöttek a személlyel, ha simogatás is bekerült a képbe a dicséret mellett. Még ha egy idegen simogatta is meg a kutyát, amikor a gazda a szobában volt szóbeli dicséretet nyújtva, a kutya elsétált a tulajdonostól, hogy élvezze a fizikai kontaktust. Még inkább meglepő volt a tény, hogy a kutyák nem töltöttek semmivel több időt azzal a személlyel, aki beszélt hozzájuk, mint azzal, aki egyszerűen ignorálta őket.

Vokális faj vagyunk, szóval teljesen természetes, hogy ezen a módon teremtünk kapcsolatot a kutyánkkal. Úgy tűnik, ugyanúgy beszélünk velük, ahogy a csecsemőkkel szoktunk. De hogy vajon ennek a fajta interakciónak akkora értéke van-e a kutyafélék számára, határozottan kérdéses. A legjobb módja, hogy biztosak legyünk benne, a dicséret kifejti hatását az operáns kondicionálás alatt, ha valamiféle elsődleges megerősítővel társítjuk, mint az étel vagy akár a simogatás. A szándékos kondicionáláson keresztül a dicséret hozzáadódhat azoknak a jutalmazásoknak a tárházához, amivel rendelkezünk, és hatékonyan hozzájárulhat a képzéshez,  de csak mint bármilyen másfajta jutalom, minden a kutya pillanatnyi belső állapotától és motivációjától függ, nem igaz?

Jennifer Cattet Ph.D.,
Smart Animal Training Sytems

Az eredeti tartalom itt érhető el:  http://blog.smartanimaltraining.com/2015/01/27/dog-training-praise-or-treats/ . A fordítás a Smart Animal Training Systems írásbeli engedélyével jelent meg. További információért látogasson el a www.smartanimaltraining.com oldalra.

Forrás:

Feuerbacher EN1, Wynne CD. (2014) Most domestic dogs (Canis lupus familiaris) prefer food to petting: population, context, and schedule effects in concurrent choice. J Exp Anal Behav. 101(3):385-405

Fukuzawa, M., Hayashi, N. (2013) Comparison of 3 different reinforcements of learning in dogs (canis familiaris). Journal of Vet. Behav. 8, 221-224.

Odendaal, J.S.J., Meintjes, R.A., (2003) Neurophysiological correlates of affiliative behavior between humans and dogs. Vet. J. 165, 295-301

Smith, S.M., Davis, E.S., (2008). Clicker increases resistance to extinction but does not decrease training time of a simple operant task in domestic dogs (canis familiaris). Appl. Anim. Behav. Sci. 110, 318-329.

Thorndike, I.L. (1927). A fundamental theorem in modifiability. Proc. Natl. Acad. Sci. U.S.A. 13, 15-18.

írta Jennifer Cattet Ph.D. ,
Smart Animal Training Sytems

A világgal való egymásra hatáson keresztül az állatok megtanulják, hogy bizonyos cselekvések kellemes vagy kellemetlen következményekkel járnak. A legtöbb képzési technikánk azon képességünk körül forog, hogy mennyire tudjuk befolyásolni az állatok környezetét, hogy bizonyos viselkedéseket erősítsünk meg mások helyett. Ugyanakkor nem minden tanulás történik közvetlen tapasztalatszerzés útján. Emberként nagyon sok olyan viselkedéssel rendelkezünk, amit közvetett módon tanultunk meg, mások megfigyelése alapján. Minden gyerek a szüleit, testvéreit figyeli és már nagyon fiatal korban elkezdi utánozni őket. Valójában a fontos készségek nagyon nagy száma utánzáson keresztül rögzül:  így tanuljuk meg, hogyan kell járni és beszélni! A tudósok nagyon hosszú ideig állították, hogy az utánzás az, ami az embert megkülönbözteti a többi állattól. Végül is a másik élőlény utánzásának képessége bizonyos szintű én-tudat és empátia létezését feltételezi, hiszen az embernek fel kell ismernie a másikon ugyanazokat a testrészeket és képesnek kell lennie ugyanúgy mozgatni őket. Tehát amit mi olyan könnyedén megvalósítunk, az valójában meglehetősen fejlett folyamat. A kutatások mára megmutatták, hogy a nem emberszabású állatok csakugyan képesek utánzáson keresztül tanulni ('Do As I Do' - csináld utánam), sőt hogyha összetett viselkedésekről van szó, az utánzáson keresztüli tanítás még gyorsabb és hatékonyabb is lehet, mint a jutalom alapú képzés (asszociációs tanulás). Itt az ideje, hogy egy új eszközt adjunk a képzési eszköztárunkhoz: az utánzáson keresztül való tanítást!

Gyakran hallottam Ken Ramirezt amint azt magyarázta, hogyan tudunk fogalmakat tanítani az állatoknak;  a kutyák meg tudnak tanulni különbséget tenni bal és jobb, vagy nagy és kicsi között. Emellett 1994 óta Ramirez kifejlesztett egy képzési protokollt, ami azon alapul, hogy az egyik állat utánozza a másikat. Az egyik kutyának végre kéne hajtania egy cselevést, mint például, hogy leül vagy odamegy a ketrechez és a másiknak meg kéne ismételnie ezt a cselekvést, mikor elhangzik a „másold” parancs. Habár soha nem lett tudományos szemszögből megvizsgálva, ez a képzési protokoll egyértelműen megkérdőjelezi azt az elgondolást, hogy egyedül az emberek képesek efféle fejlett kognitív folyamatokra.

Mi van, ha a kutyák nem csak más kutyákat képesek utánozni, hanem az ember megfigyelésén keresztül is képesek tanulni? Azt már tudjuk, hogy a kutyák képesek reagálni a mutató gesztusokra vagy azt, hogy a szociális kapcsolatokon keresztül a mi reakcióinkhoz alkalmazkodva állnak érzelmileg egy szituációhoz. Miért is ne fontoljuk meg, hogy képesek vagyunk kutyáinkat megtanítani bizonyos viselkedésre pusztán azzal, hogy megmutatjuk először? Nem lenne sokkal könnyebb a képzés, ha csak megmutatnánk a kutyának, mit tegyen?

1952-ben Hayes & Hayes kísérletképpen kifejlesztett egy eljárást, melyet úgy neveztek: Do-as-I-do (azaz csináld utánam), hogy bemutassák hogyan képesek a csimpánzok utánzáson keresztül tanulni. A kutatás megkérdőjeleződött a csimpánzok viselkedéséről alkotott értelmezések szubjektivitása miatt, de tartalmazott egy olyan módszert, melyet azóta más fajokon is teszteltek,  ugyanakkor csak mostanában került tesztelésre az utánzás képessége kutyák esetében is. A „Do-as-I-Do” protokollt használva egy csoport kutató bemutatta, hogy a kutyák csakugyan képesek megismételni cselekvések egy teljesen új sorrendjét kizárólag tapasztalatok alapján (Topál & al., 2006). Kiderült, hogy az utánzáson keresztül való tanítás egyszerre hatékonyabb és gyorsabb képzési eszköz, mint a formálás, amikor bizonyos összetett viselkedések tanítására kerül sor, mint például fiókok kinyitása, tárgyak felvétele vagy villanykapcsolók fel és lekapcsolása (Fugazza & Miklósi, 2014).

Mielőtt megpróbál a kutyájának egy új viselkedést tanítani egyszerűen azzal, hogy megmutatja neki, mit csináljon, néhány alapvető dolgot le kell fektetni. A kutyának először meg kell tanulnia az elgondolást, más szavakkal, míg nem ismer egy parancsot arra, hogy utánozzon, Fido talán csak ott ül majd és néz üveges tekintettel. Íme néhány útmutatás Claudia Fugazzától, de a protokoll részletesebb leírásához a szemináriumait javaslom, vagy a 8 órás „Do as I do, a new training method based on social learning” című DVD szettjének megvásárlását.

Hogyan kezdjük:

1. Először is szükség lesz három különböző viselkedésre, amit a kutya gördülékenyen tud. Bizonyosodjon meg róla, hogy a kutya végre tudja hajtani a viselkedést kizárólag szóbeli parancsra (vagy kézjelre), minden iránymutatás nélkül, legyen az akár testmozdulat (mint a fejfordítás). Bizonyosodjon meg róla, hogy olyan viselkedést használ, amit könnyen meg tud ismételni. Az anatómiai felépítésünk nagyban különbözik a kutyáétól, így a testmozgások nagyon önkényesek lehetnek. A viselkedéseknek különbözőeknek is kell lenniük. Az ültetés és a fektetés például problémásak lehetnek, mivel nagyon sok kutya először leül, mielőtt lefeküdne,  így mivel nem kapnak jutalmat az leüléskor, nyilvánvalóan inkább lefekszenek és nem leszünk képesek megmondani, a viselkedés a bemutatás miatt követezett be, vagy a sorrend miatt. Szintén tartózkodjon az önjutalmazó viselkedésektől vagy az olyan játékoktól, amiket a kutya nagyon szeret,  mert ez megzavarhatja a kutyát a protokollra való fókuszálásban. Amint megtalálta a megfelelő viselkedéseket, egy párszor gyakorolja őket, mielőtt hozzákezd.
2. Álljon közvetlenül szembe a kutyával. A kezdeti szakaszban, amikor a kutya az elvet tanulja, kritikus, hogy mindketten ugyanabban a kezdő pozícióban maradjanak, ami kívánatos, azaz szemben egymással. Mint a képzés más formáinál is, minimalizálni akarjuk az olyan parancsokat amire a kutya megtanulhat támaszkodni, miközben a koncepcióhoz semmi köze. Szóval ha jobbra néz, mikor azt mondja „fordulj” és balra néz, mikor azt mondja „feküdj”, a kutya támaszkodhat az irányváltásaira és nem az elvet tanulja meg.
3. Ha tárgyakat használ (visszahozásra vagy érintésre), bizonyosodjon meg róla, hogy az összes tárgy ott van a gyakorlat alatt és helyezze őket egyenlő távolságra a kutyától. Ismétlem, egyik tárgy sem lehet kiemelkedőbb, mint a többi.

A protokoll:

1. Amikor a kutya ülő vagy fekvő helyzetben van, adja ki neki a „maradj” parancsot (amit előzőleg megtanult, természetesen), majd mutassa be a viselkedést.
2. Álljon vissza a kezdő pozícióba. Adja ki a „csináld” parancsot, melyet a már ismert viselkedéshez kötött parancs követ. Tehát ha a forgást mutatta be, azt kell mondania: „Csináld” majd „forogj”.
3. A kutyának el kell végeznie a már ismert viselkedést.
4. Jutalmazza meg a kutyát.

Ismételje meg ezt mind a három viselkedéssel, miközben elkerüli, hogy ugyanazt a viselkedést egymás után több, mint kétszer kéri, mivel  ki akarjuk küszöbölni azt, hogy a kutya összekösse a „csináld” szavakat a viselkedéssel. Amint a kutya elkezdi végrehajtani a viselkedést közvetlenül azután, hogy azt mondja „csináld”, de még azelőtt, hogy a viselkedésre vonatkozó parancsot kiadná, ideje a második fázisnak.

Ehhez szüksége lesz még három előzőleg megtanult viselkedésre és egyszerre hozzá kell adnia ezeket az első háromhoz. Ez az eljárás segít a kutyának általánosítani a „csináld” elgondolást.

Amikor a kutya következetesen felajánlja a viselkedést kizárólag a „csináld” parancsra, a képzés nehezebb része készen van. Itt az ideje új viselkedésekkel megismertetni:

1. Mutassa be az új viselkedést.
2. Adja ki az új parancsot.
3. Adja ki a „csináld” parancsot.
4. A kutyának el kell végeznie az új viselkedést, amit mutatott.
5. Jutalmazás!!!

Ahhoz, hogy az új viselkedést összekösse a paranccsal, egy néhány ismétlés után egyszerűen ne mondja, hogy „csináld”, csak az új parancsot adja ki. Végezetül, teljesen abbahagyhatja a demonstrációt és a kutyának reagálnia kell az új parancsra.

Innentől könnyű megkérni a kutyát, hogy hajtson végre új viselkedéseket és nem kell a mozdulataira figyelnie vagy különböző tárgyakat a földön elhelyeznie. Ha az elvet sikerült elsajátítani, játszadozhat és lehet rugalmasabb. Eldöntheti például, hogy az egyetlen kritérium egyszerűen megismételni azt, amit csinált, tekintet nélkül arra, hogyan jut el addig a kutya. Azt is elhatározhatja, hogy elvárja a kutyától, hogy még pontosabban egyezzen a viselkedése az önével, tehát ha megérint egy tárgyat a kezével, a kutyának a mancsával kell ugyanezt tennie.

A „Do-as-I-do” (DAID) eljárás nagyon hatékonynak mutatkozik és nem igényel annyi ismétlést, mint a szokásos képzések, különösen ha olyan tárggyal kapcsolatos cselekvések sorozatának tanításáról van szó, mint a „nyisd ki a fiókot”, „csukd be az ajtót”, „vegyél fel egy tárgyat és dobd a kosárba”. A kutyák, úgy tűnik jobban emlékeznek a parancsra, amikor demonstrációval van összekapcsolva. Ramirez szerint ugyanakkor a hiba az lehet, hogy miután a viselkedések teljes egészében megtanulásra kerültek, nehéz formálással finomítani őket,  ugyanakkor a témában több kutatás szükséges, mert több feladat-függő különbség is lehet. Ugyanakkor nekünk, akik új és újszerű képzési eszközöket, új módokat keresünk, hogy kapcsolatba lépjünk a kutyánkkal, itt a lehetőség!

Az eredeti tartalom itt érhető el:  http://blog.smartanimaltraining.com/2014/02/19/training-do-as-i-do-fun-efficient-and-fast/ . A fordítás a Smart Animal Training Systems írásbeli engedélyével jelent meg. További információért látogasson el a www.smartanimaltraining.com oldalra.

A következő lejátszási lista több videót tartalmaz, melyek az utánzáson alapuló képzést mutatják be. Bármikor kiléphet belőle, de vigyázzon, a gyűjtemény különböző videókat tartalmaz!

írta Michael Baugh

Mindannyian ismerjük azt a bizonyos pillantást. Félrebillentik a fejüket, és ránk néznek elcsigázott tekintetükkel. Olyan, mintha azt mondanák: „Ember, az Isten szerelmére, mit képzelsz?”. A kutyánk Stewie így néz ránk nap mint nap.

Ha engem kérdeznek, a kutyáink pont a megfelelő kérdést teszik fel. Hogy mit gondolunk és hogyan érzékeljük a világunkat, nagyrészt azon múlik, hogyan érezzük magunkat és hogyan viselkedünk mi emberek. Aaron Beck pszichiáter írt az észlelésről és annak depresszióra, kapcsolati problémákra és egyéb pszichoszociális betegségekre gyakorolt hatásáról. Beck és más kognitív viselkedésterapeuták számára annak a trükkje, hogy jobban érezzük magunkat és jobban éljünk, azzal kezdődik, hogy megváltoztatjuk a gondolkodásmódunkat. Hmm, van értelme.

Szóval, gondolkodjunk el a kutyánkról egy percre. Még jobb: gondolkodjunk el arról, hogyan gondolkodunk a kutyánkról. Álljunk meg egy pillanatra, és hagyjuk, hogy néhány véletlenszerű gondolat átfusson az agyunkon. A kognitív terapeuták úgy hívják ezeket, hogy „automatikus gondolatok”. Ezek azok a dolgok, melyeket anélkül gondolunk, hogy gondolkodnánk. Mint kiképző, csomó ember automatikus gondolatát hallhatom a kutyáikkal kapcsolatosan. A legtöbb nem igazán felemelő. „Makacs.” „Túlzottan zavarja a többi kutya.” „Agresszív.” „Szégyenlős.” „Nem fogja megcsinálni.” „Nem szereti a jutalomfalatot.” És íme az örök kedvencem: „A kutyám domináns.” Kibővítheti a listát, ha szeretné. Betölthetnénk ezekkel az oldalt.

A negatív gondolkodás olyan, mint a méreg. Különösen igaz ez a kutyák képzésénél. A gondolataink és hiedelmeink szűrőként szolgálnak mindennel kapcsolatban, amit észlelünk és tapasztalunk. Közvetlenül és késedelem nélkül befolyásolják az érzéseinket és a tetteinket. Íme egy példa:  a kutyánk felugrál a látogatóra. Talán úgy gondoljuk, a kutya „rossz”, vagy „túlzottan barátságos”. Ettől reménytelennek és dühösnek érezzük magunkat. Ennek eredményeként lehet, hogy feladjuk a próbálkozást azzal kapcsolatban, hogy segítsünk a kutyának megváltoztatni a viselkedését (tévesen azt gondolva, hogy a képzés veszett ügy). Vagy ami még rosszabb, dühünk oda vezet, hogy durva vagy bántalmazó módszert alkalmazzunk.

Nézzük meg pontosan ugyanezt a forgatókönyvet még egyszer. Az egyetlen dolog, amit megváltoztatunk az, hogyan állunk a helyzethez. A kutyánk még mindig felugrál a látogatóra, de ahelyett, hogy negatívan (és hibásan) gondolkodnánk róla, észrevesszük, hogy a kutyánk azt a viselkedést produkálja, amit a legtöbb kutya. Talán érzünk némi vigaszt, tudva, hogy a viselkedés megváltoztatható (ha a kutyám megtanult felugrálni emberekre, akkor meg tud tanulni más dolgokat is). Nincs reménytelenségérzés vagy düh. Képesek vagyunk nyugodtan, ésszerűen cselekedni. Taníthatunk a kutyának néhány új dolgot.

A lényeg ebben, hogy a kutya képzése igazából a fejünkben kezdődik. Igen, magában foglalja az időzítést, a szem-kéz koordinációt, a tudást és a jártasságot. De az egészet kidobhatjuk az ablakon, ha nem a megfelelő hangulatban vagyunk. Itt az ideje kigyomlálni néhányat azok közül a negatív gondolatok közül.

• Első lépés: legyen tudatában a saját negatív gondolatainak. Néhányuk egészen nyilvánvaló. Ha azt motyogja: „hülye kutya”, akkor ezt nyugodtan fel is vésheti mint negatív gondolatot. De vannak, melyek ettől szövevényesebbek lehetnek. Íme a kedvenc módszerem, hogyan azonosítsuk a negatív gondolatokat a kiképzésben. Kérdezze meg magától: „Segít ez a hiedelem vagy viselkedés képezni a kutyámat, vagy csak felidegesít és összezavar?” Ha az utóbbi, dobja félre a gondolatot. Negatív és emiatt hasznavehetetlen.
• Második lépés: gondoljon jó dolgokra. Giling-galangnak és Pán Péternek működött. Nem, nem viccelek! Gondoljon szép dolgokra és képzelje el, hová mehetnek a kutyájával. Azt javaslom, kezdjen el szépen beszélni a kutyájáról. Amikor alkalma nyílik rá, hogy elmondja valakinek, milyen okos is a kutya, vagy milyen gyorsan is tanul, tegye meg. Aztán lépjen eggyel tovább és mondja el a kutyájának milyen csodálatosnak tartja. Talán meg fogja érteni. Talán nem. De azzal, hogy kimondja a pozitív gondolatot, automatikusan sokkal eredményesebben kezd gondolkodni a kutyáról és a képzésről is.
• Harmadik lépés: vizualizáció. Már most is minden nap csinálja. Lehet, hogy feltérképezi a fejében az útvonalakat mielőtt a volán mögé ül. A golfozók elképzelik, hogy a labda belekerül a lyukba, mielőtt egyáltalán megütik a labdát. A fejünkben mondjuk ki a dolgokat először, és csak aztán hangosan. Szóval miért ne képzelje el, hogy képzi a kutyát? Képzeljen el egy szép, határozott ülést. Lássa a kutyát, ahogy lábhoz kerül. Képzelje el, hogy anélkül üdvözli a vendégeit, hogy felugrálna. Ha jó viselkedéseket lát lelki szemei előtt, akkor kiszorítja a negatív gondolatokat. Már úton is van a jobb eredmények felé.
• Negyedik lépés: építsen a sikerre. Tegye a pozitív gondolkodást az életmódjává, ahogy a pozitív képzést is. Minél kevesebb negatív hiedelem állja útját, annál több sikert ér el. Minél több sikert ér el, annál magabiztosabb és pozitívabb lesz a gondolkodásmódja. Láthatja, hogyan növekszik ez a hozzáállás a végén sikerré.

Egyikünknek sem azért van kutyája, hogy negatívan gondolhasson rá. Egyikünk sem akar egy semmilyen kapcsolatot a kutyájával. És határozottan egyikünk sem akar belebukni a kutyája képzésébe. Mindenesetre tehát szabaduljon meg bármitől, ami útjában áll annak, amit igazán akar: egy erőteljes és kielégítő kapcsolatot az állattal, akit szeret.

Gondolkodjon, érezze jól magát és cselekedjen eszerint.

Michael Baugh CDBC, CPDT-KSA

(Michael Baugh tréner Houstonban. Agresszióval és félelemmel küzdő kutyákra specializálódott.)

Az eredeti tartalom itt érhető el:  http://www.michaelbaugh.com/2014/06/27/positive-thinking-positive-training/ . A fordítás Michael Baugh írásbeli engedélyével jelent meg.

Forrás: http://www.doggiedrawings.net/

A sárga szalag project keretében egy sárga színű szalagot kötünk a pórázra, vagy akár a kutya nyakába — a lényeg, hogy jól látható helyre — így a többi kutyás tudni fogja, hogy valami miatt több térre van szükségünk, azaz szeretnénk, ha nem engedné közel a kutyáját. Minél többen tudunk róla, annál jobban működik a rendszer! Figyeljünk egymásra!

Forrás: http://www.lifewithdogs.tv/2014/08/yellow-ribbon-campaign-hopes-to-raise-awareness-of-dogs-needing-space/

Nemzetközi oldal: http://www.theyellowdogproject.com/The_Yellow_Dog_Project/Home.html

Forrás: Miki Saito, http://markandreward.com/
Lili Chin, http://www.doggiedrawings.net/

A háziasított kutyák társadalmi struktúrája gyakran lineáris dominancia hierarchia szempontjából van leírva, melyben a 'vezérkutya' vagy 'alfa állat' domináns a többi, alacsonyabb rangú állat fölött, a második alárendelt a 'vezérkutyának', de domináns a többi fölött és így tovább egészen a totemoszlop legalacsonyabb rangú kutyájáig.  Ezen kívül széles körben elterjedt még:

1. A rang fizikai erő és dominancia által megalapozott és fenntartott.
2. Minél dominánsabb (azaz magasabb rangú) egy kutya, annál agresszívabb.
3. A legdominánsabb kutya a leginkább agresszív. Így tehát a kutyák, akik sűrűn fenyegetőek, morognak, harcolnak és harapnak, gyakran 'alfa állatnak' vannak titulálva.

A fenti feltevések többsége egészen fonák elmélet. Nemcsak hogy elárulja az ember a felettébb kifinomult társadalmi struktúrát egy elméleti szintre leegyszerűsített nézőponttal, de az ilyen elképzelések kontraproduktívak, embertelenek és veszélyesek is lehetnek, mikor hetykén rávetítik a kutyakiképzésre vagy a viselkedési problémák megoldására.

Társadalmi státusz és erőszakosság

Általánosan feltételezett, hogy a magas rang összefügg az agresszív viselkedéssel. A valóságban morgós, macsó ‘vezérkutya’ ritkán található. A ‘vezérkutyák’ ritkán morognak; nincs rá szükségük! Az igazi ‘vezérkutya’ rendszerint hűvös, nyugodt és magabiztos kiváltságos helyzetében, nincs szüksége izgulni és lármázni, hogy rangját alátámassza. Dr. Linda Carlson pszichológus szavaival élve: „Ha a birtokában vagy, nem kell fitogtatnod”. Egy igazi ‘vezérkutya’ inkább osztja meg a játékait, a csontját vagy az alvóhelyét, mint hogy harcoljon valami miatt. Másrészről, a rangsorban alul álló kutyák szintén ritkán morognak, egy alacsony rangú egyed elsődleges irányelve háttérben maradni:  az ugatás, morgás és vicsorgás csak nem kívánt figyelmet von maga után, és ha harcra kerül a sor, a hátrányos helyzetű minden bizonnyal veszít.

Egy 'vezérkutyának' kevéssé van szüksége arra, hogy fenyegessen, egy hátrányos helyzetű pedig őrült lenne megtenni. Kétségtelen, hogy a túlzott morgás és ismételt harc a szociális ranggal szembeni mögöttes bizonytalanság és a kétség jelzője a kutyák között. Egy szociális csoporton belül az agresszió lármás jelei a rangsorban középen álló egyedet mutatják. A rangsorban középen álló kutyák fenyegetőbbek és többet harcolnak, mint a magasabb vagy alacsonyabb rangú egyedek. Nem szokatlan, hogy egy kölyök társadalmi színtérre érkezésével az addig csúszó-mászó, alárendelt kutya ultra macsó lesz a kölykökkel. Noha az alacsony rangú – amennyire csak lehet – háttérben marad a többi felnőttel szemben, az ex-alárendelt kutya túlzott nagyzolással kezeli újdonsült hatalmát: könyörtelenül zaklatja a fejlődő kölyköket és kamaszokat (különösen a hímneműeket) azzal, hogy bámulja, becserkészi, követi, ugatja, megmorogja őket. Míg egy alacsony rangú a hátvéd szerepét tölti be, a többi felnőtt kan ritkán bajlódik a (hamarosan felnőtté váló) fiatalokkal és így a szociális atmoszféra gyakran nyugodtabbá válik.

Alárendeltségi hierarchia

Ha a fejlődés kontextusában nézzük a sikeres hierarchia szerkezetét, nyilvánvalóvá válik, hogy az „alárendeltségi hierarchia” meghatározás jobban leírja a kutyafélék társadalmi struktúráját. Ezt a feltételezést először egy angol primatológus, Dr. Thelma Rowel sugallta. Egy meglévő hierarchia fenntartása az alárendeltek magasabb rangú pozíciókban levő egyedekkel szemben érzett tiszteletén múlik. A helyzet fenntartott, mivel az alacsony rangú egyedek ritkán hívják ki a tekintélyeseket, és így csak alkalomadtán történik olyasmi, ami miatt a magasabb rangot érvényesíteni kell fizikai, de sokkal inkább pszichés dominancia megmutatásával.

A hierarchiák kifejlődése

Nagyobb kölykökkel, kamaszokkal és felnőttekkel felnőve a kölykök egyszerűen nem versenyeznek a társadalmi színtéren, köszönhetően kisebb méretüknek, alsóbbrendű pszichológiai és fizikai erejüknek. Ezért aztán a kölykök nagyon jól megtanulják helyüket az életben még azelőtt, mielőtt elég nagyok lesznek ahhoz, hogy fenyegetést jelentsenek a megalapozott rendre. A legtöbb felnőtt kutya meglehetősen elnéző a fiatal kölykökkel, egészen addig, míg elérik a kamaszkort, miután a felnőttek (különösen a hímneműek) könyörtelenül üldözik, megmorogják a kamaszokat (különösen a hímneműeket) és föléjük állnak. Ennek ellenére a felnőtt kutya általi zaklatás nagyrészt pszichológiai, nem fizikai. Természetellenesen alulszocializált kell, hogy legyen egy felnőtt kutya ahhoz, hogy fizikailag lenyomja a kölyköket.

Ugyanakkor, a hierarchia fejlődésének ebben a kritikus szakaszában, a fiatal kölykök és a kamaszok rendkívüli módon meg vannak félemlítve a folytonos zaklatás által, következésképpen túlzottan békítő gesztusokat tanulnak meg, hogy csillapítsák a kínt, amit az idősebbek okoznak.  Ráadásul a kölykök és a kamaszok gyorsan megtanulják, hogy ez az idősebb kutyáktól elszenvedett zaklatás nagy mértékben megelőzhető a kezdeményezés átvételével és élénk békítés bemutatásával még a molesztálás előtt. A kölykök megelőző jellegű békítő viselkedése a következőkből áll: kúszva, tekergőzve közelítenek hátracsapott füllel, meghunyászkodó „mosollyal”, farkukat és hátsó részüket csóválva. A fiatal állat meg is mancsolhatja az idősebb kutya szügyét vagy megnyalhatja annak száját. (A kölyökkor gyermeteg mancsoló, szájnyalogató, ételkunyeráló viselkedése új jelentést kap és megmarad mint (neotén) békítő gesztus kamasz- és felnőttkorban). Ezen kívül, az alárendelt egyed a hátára fordulhat és felemelheti a lábát, hogy megmutassa a lágyéki részeket. Néhányan vizeletet üríthetnek alázatosságból. (A felnőtt kutyák képesek megállapítani a kölyök vagy kamasz korát a fiatalabb egyed vizeletének szagából.)

Ettől kezdve ahhoz, hogy fennmaradjon a harmónia a társadalmi színtéren, a magasabb rangú kutyáknak csak azokat az egyedeket kell megbüntetnie, melyek szándékosan nem mutatnak engedelmességet és tiszteletet a jelenlétükben. És többnyire még így sincs szükség másra, mint egy hideg, átható, merev tekintetre.

A hierarchiák fenntartása

A harc és a fizikai dominancia nagyon ritkán jön számításba a hierarchia fenntartása alatt. Ellenkezőleg: a hierarchikus szerkezet fontos funkciója a harcok mennyiségének csökkentése. A hierarchia, amint megalapozódik, már azelőtt biztosítja a legtöbb kérdésre a választ, mielőtt a probléma felmerülne. Például ha van két kutya, de csak egy csont, a tulajdonlás előre eldől, így nincs miért harcolni. Ugyanígy előre tisztázottak a lehetséges problémák az emberek által létesített hierarchiákban. Vegyük például az egyetlen parkolóhely és két autó problémáját egy nagyvállalati hierarchiában: az igazgató Rollsa és a kereskedelmi osztályvezető-helyettes Ford Escortja nem jelent nagyobb dilemmát, mint ha az igazgató kereskedelmi osztályvezetőként Jaguárral járna, a kereskedelmi osztályvezető-helyettes pedig titkár volna a gépírók között és egy lerobbant Volkswagent vezetne. Úgy értem ki lenne az az épeszű ember, aki a főnök helyére parkol? Senki nem csinál ilyet, ezért nincs probléma.

Ugyanilyen egyszerű kutyák esetében. A rang, a dominancia és az agresszió közötti kapcsolat félreértése hajlamos súlyosbítani a verekedéssel kapcsolatos problémákat, amelyek nagyrészt szocializálatlanságnak és a szociális felkészületlenség keverékének az eredménye felnőtt kutyák között. Ezenkívül a kutyafélék szociális viselkedéséről alkotott téves elképzelések azt is hajlamosak elősegíteni, hogy a macsó tulajdonosok, akik engedik és/vagy ösztönzik a kutyáikat morgásra, vicsorgásra, azt gondolják: igazi vagány kutyájuk van! Ez a típus - rendszerint kamasz (13-59 éves) férfi, aki egy darab fekete kesztyűt visel, hímnemű kutyája van (abból a közel fél tucat fajtából, amiket nem fogok külön kiemelni) - enyhén szólva is púp az ember hátán. Ugyanakkor néha lehetőség van ezeket a tökfejeket kiokosítani ilyesmi dicsérettel/sértéssel: „Milyen gyönyörű kutya! Micsoda szégyen, hogy ilyen morgós. Természetesen felépíthetjük az önbizalmát és válhat belőle ‘vezérkutya’. Csak mert tudod, a ‘vezérkutyák’ nem morognak, nincs rá szükségük.” Soha nem szűnök meg csodálkozni, mennyi seggfej látszik felelős gazdának, csak mert egyszer valaki már hasonló módon felvilágosította.

Sajnálatos módon a fizikai dominanciára épülő alfa-koncepció igazi veszélye annak megkérdőjelezhető átvitelében található a kutyák képzésébe és az állattartásba. Ahelyett, hogy nevelne, sok úgynevezett „kiképző” módszer nemcsak egyenesen támadó, hanem sértő is; a kutya gyakran úgy tűnik fel, mintha ellenségünk lenne, nem a legjobb barátunk. Sok játékos, üdvözlő és félelmet mutató gesztus agresszív viselkedésként félreértelmezett, gondoskodva róla, hogy a meggondolatlan gazda kényelmes kifogásként használhassa, és bántalmazza a kutyát „kiképzés” címén.

Az odakapás, borzolás, morgás és az ajkak felhúzása például gyakran a dominancia jeleként van félremagyarázva, habár valójában sokkal inkább a félelem jele — még valószínűbb, hogy az ember szerencsétlen kutyára mért ütéseinek közvetlen terméke. Hasonlóképpen a gazdáknak azt a tanácsot adják, hogy a vizeletürítés, emberek megmászása, étellopás, felugrálás és a hosszú szemkontaktus mind a dominancia jelei, amiért a kutyát büntetni kell. Néhány meggondolatlan, kicsinyes ember keveri a dolgokat és próbálja kivenni az összes jót a kutyatartásból. Véleményem szerint:

• A kutyának, aki a lakásban ürít, szobatisztaságot kell tanítani.
• A kutyának, aki embereket mászik meg, a) meg kell tanulnia, hogy álljon ellen ennek a késztetésnek, és b) találkoznia kell más, hasonló késztetésű szőrös négylábúakkal.
• A kutyának, aki ételt lop a) kétségbeesetten szüksége van egy olyan gazdára, akinek eszébe jut, hogy elrakja az ételt és b) csapdák gyors bevezetésére.
• A kutyát, aki felugrál, egyszerűen meg kell tanítani, hogy ülve üdvözöljön embereket.
• A kutya, akinél problémás a szemkontaktus, megtanítható, a) hogy az emberrel való szemkontaktus nem fenyegetés, b) hogy parancsra nézzen másfelé vagy nézze a mancsát, és c) hogy szeretetteljesen bámuljon megértő gazdája szemébe.

Természetesen kontrollálni kell a kutyáinkat, de mentális kontroll szükséges, nem fizikai dominancia. Még ha egy rosszul tapasztalt, középkategóriás „kutyakiképző” képes is rángatással, meglógatással, lenyomással és/vagy veréssel engedelmességre kényszeríteni a kutyát, mi értelme van megnyerni egy csatát és elveszteni a háborút? Milyen lehetséges előnye van átváltoztatni egy „domináns” kutyát egy rettegő kutyává? Mindkettő ugyanolyan haszontalan, akár társról van szó, akár munkakutyáról,  továbbá a fizikai korrekciók legnagyobb része messze meghaladja a kutyatulajdonosok többségének fizikai és mentális képességeit. És mégis miért tanácsolják a kezdő tulajdonosoknak, hogy olyan fizikai harcba kezdjenek, amit nem nyerhetnek meg? Voltaképpen miért kell bántalmazni a kutyát, mikor lehetséges elérni ugyanazt az eredményt, ha az agyunkat és nem az izmainkat használjuk? Miért akarunk átgázolni az Atlanti-óceánon, mikor felszállhatunk egy repülőgépre?

Olyan tanítási módszereket kell az emberek rendelkezésére bocsájtani, melyek hatékonyak és az átlagos kutyatulajdonos képességeinek határán belül vannak, legyen az férfi, nő, gyerek vagy idős. Ha valamit megtanultunk a kutyák viselkedésének vizsgálatából, ... a tulajdonosnak már akkor fejlesztenie kell  a kontrollt, mikor a kutya még kölyök. A megfélemlítéssel engedelmességre kényszerítés helyett sokkal könnyebb meggyőzni a kutyát, hogy egy csapatban játszunk és így élvezheti az életet velünk ahelyett, hogy ellenünk harcolna.

Ian Dunbar Ph.D., BVetMed, MRCVS
copyright 1989 Ian Dunbar

Az eredeti, angol nyelvű cikk itt található: http://www.clickersolutions.com/articles/2001/macho.htm