A háziasított kutyák társadalmi struktúrája gyakran lineáris dominancia hierarchia szempontjából van leírva, melyben a 'vezérkutya' vagy 'alfa állat' domináns a többi, alacsonyabb rangú állat fölött, a második alárendelt a 'vezérkutyának', de domináns a többi fölött és így tovább egészen a totemoszlop legalacsonyabb rangú kutyájáig.  Ezen kívül széles körben elterjedt még:

1. A rang fizikai erő és dominancia által megalapozott és fenntartott.
2. Minél dominánsabb (azaz magasabb rangú) egy kutya, annál agresszívabb.
3. A legdominánsabb kutya a leginkább agresszív. Így tehát a kutyák, akik sűrűn fenyegetőek, morognak, harcolnak és harapnak, gyakran 'alfa állatnak' vannak titulálva.

A fenti feltevések többsége egészen fonák elmélet. Nemcsak hogy elárulja az ember a felettébb kifinomult társadalmi struktúrát egy elméleti szintre leegyszerűsített nézőponttal, de az ilyen elképzelések kontraproduktívak, embertelenek és veszélyesek is lehetnek, mikor hetykén rávetítik a kutyakiképzésre vagy a viselkedési problémák megoldására.

Társadalmi státusz és erőszakosság

Általánosan feltételezett, hogy a magas rang összefügg az agresszív viselkedéssel. A valóságban morgós, macsó ‘vezérkutya’ ritkán található. A ‘vezérkutyák’ ritkán morognak; nincs rá szükségük! Az igazi ‘vezérkutya’ rendszerint hűvös, nyugodt és magabiztos kiváltságos helyzetében, nincs szüksége izgulni és lármázni, hogy rangját alátámassza. Dr. Linda Carlson pszichológus szavaival élve: „Ha a birtokában vagy, nem kell fitogtatnod”. Egy igazi ‘vezérkutya’ inkább osztja meg a játékait, a csontját vagy az alvóhelyét, mint hogy harcoljon valami miatt. Másrészről, a rangsorban alul álló kutyák szintén ritkán morognak, egy alacsony rangú egyed elsődleges irányelve háttérben maradni:  az ugatás, morgás és vicsorgás csak nem kívánt figyelmet von maga után, és ha harcra kerül a sor, a hátrányos helyzetű minden bizonnyal veszít.

Egy 'vezérkutyának' kevéssé van szüksége arra, hogy fenyegessen, egy hátrányos helyzetű pedig őrült lenne megtenni. Kétségtelen, hogy a túlzott morgás és ismételt harc a szociális ranggal szembeni mögöttes bizonytalanság és a kétség jelzője a kutyák között. Egy szociális csoporton belül az agresszió lármás jelei a rangsorban középen álló egyedet mutatják. A rangsorban középen álló kutyák fenyegetőbbek és többet harcolnak, mint a magasabb vagy alacsonyabb rangú egyedek. Nem szokatlan, hogy egy kölyök társadalmi színtérre érkezésével az addig csúszó-mászó, alárendelt kutya ultra macsó lesz a kölykökkel. Noha az alacsony rangú – amennyire csak lehet – háttérben marad a többi felnőttel szemben, az ex-alárendelt kutya túlzott nagyzolással kezeli újdonsült hatalmát: könyörtelenül zaklatja a fejlődő kölyköket és kamaszokat (különösen a hímneműeket) azzal, hogy bámulja, becserkészi, követi, ugatja, megmorogja őket. Míg egy alacsony rangú a hátvéd szerepét tölti be, a többi felnőtt kan ritkán bajlódik a (hamarosan felnőtté váló) fiatalokkal és így a szociális atmoszféra gyakran nyugodtabbá válik.

Alárendeltségi hierarchia

Ha a fejlődés kontextusában nézzük a sikeres hierarchia szerkezetét, nyilvánvalóvá válik, hogy az „alárendeltségi hierarchia” meghatározás jobban leírja a kutyafélék társadalmi struktúráját. Ezt a feltételezést először egy angol primatológus, Dr. Thelma Rowel sugallta. Egy meglévő hierarchia fenntartása az alárendeltek magasabb rangú pozíciókban levő egyedekkel szemben érzett tiszteletén múlik. A helyzet fenntartott, mivel az alacsony rangú egyedek ritkán hívják ki a tekintélyeseket, és így csak alkalomadtán történik olyasmi, ami miatt a magasabb rangot érvényesíteni kell fizikai, de sokkal inkább pszichés dominancia megmutatásával.

A hierarchiák kifejlődése

Nagyobb kölykökkel, kamaszokkal és felnőttekkel felnőve a kölykök egyszerűen nem versenyeznek a társadalmi színtéren, köszönhetően kisebb méretüknek, alsóbbrendű pszichológiai és fizikai erejüknek. Ezért aztán a kölykök nagyon jól megtanulják helyüket az életben még azelőtt, mielőtt elég nagyok lesznek ahhoz, hogy fenyegetést jelentsenek a megalapozott rendre. A legtöbb felnőtt kutya meglehetősen elnéző a fiatal kölykökkel, egészen addig, míg elérik a kamaszkort, miután a felnőttek (különösen a hímneműek) könyörtelenül üldözik, megmorogják a kamaszokat (különösen a hímneműeket) és föléjük állnak. Ennek ellenére a felnőtt kutya általi zaklatás nagyrészt pszichológiai, nem fizikai. Természetellenesen alulszocializált kell, hogy legyen egy felnőtt kutya ahhoz, hogy fizikailag lenyomja a kölyköket.

Ugyanakkor, a hierarchia fejlődésének ebben a kritikus szakaszában, a fiatal kölykök és a kamaszok rendkívüli módon meg vannak félemlítve a folytonos zaklatás által, következésképpen túlzottan békítő gesztusokat tanulnak meg, hogy csillapítsák a kínt, amit az idősebbek okoznak.  Ráadásul a kölykök és a kamaszok gyorsan megtanulják, hogy ez az idősebb kutyáktól elszenvedett zaklatás nagy mértékben megelőzhető a kezdeményezés átvételével és élénk békítés bemutatásával még a molesztálás előtt. A kölykök megelőző jellegű békítő viselkedése a következőkből áll: kúszva, tekergőzve közelítenek hátracsapott füllel, meghunyászkodó „mosollyal”, farkukat és hátsó részüket csóválva. A fiatal állat meg is mancsolhatja az idősebb kutya szügyét vagy megnyalhatja annak száját. (A kölyökkor gyermeteg mancsoló, szájnyalogató, ételkunyeráló viselkedése új jelentést kap és megmarad mint (neotén) békítő gesztus kamasz- és felnőttkorban). Ezen kívül, az alárendelt egyed a hátára fordulhat és felemelheti a lábát, hogy megmutassa a lágyéki részeket. Néhányan vizeletet üríthetnek alázatosságból. (A felnőtt kutyák képesek megállapítani a kölyök vagy kamasz korát a fiatalabb egyed vizeletének szagából.)

Ettől kezdve ahhoz, hogy fennmaradjon a harmónia a társadalmi színtéren, a magasabb rangú kutyáknak csak azokat az egyedeket kell megbüntetnie, melyek szándékosan nem mutatnak engedelmességet és tiszteletet a jelenlétükben. És többnyire még így sincs szükség másra, mint egy hideg, átható, merev tekintetre.

A hierarchiák fenntartása

A harc és a fizikai dominancia nagyon ritkán jön számításba a hierarchia fenntartása alatt. Ellenkezőleg: a hierarchikus szerkezet fontos funkciója a harcok mennyiségének csökkentése. A hierarchia, amint megalapozódik, már azelőtt biztosítja a legtöbb kérdésre a választ, mielőtt a probléma felmerülne. Például ha van két kutya, de csak egy csont, a tulajdonlás előre eldől, így nincs miért harcolni. Ugyanígy előre tisztázottak a lehetséges problémák az emberek által létesített hierarchiákban. Vegyük például az egyetlen parkolóhely és két autó problémáját egy nagyvállalati hierarchiában: az igazgató Rollsa és a kereskedelmi osztályvezető-helyettes Ford Escortja nem jelent nagyobb dilemmát, mint ha az igazgató kereskedelmi osztályvezetőként Jaguárral járna, a kereskedelmi osztályvezető-helyettes pedig titkár volna a gépírók között és egy lerobbant Volkswagent vezetne. Úgy értem ki lenne az az épeszű ember, aki a főnök helyére parkol? Senki nem csinál ilyet, ezért nincs probléma.

Ugyanilyen egyszerű kutyák esetében. A rang, a dominancia és az agresszió közötti kapcsolat félreértése hajlamos súlyosbítani a verekedéssel kapcsolatos problémákat, amelyek nagyrészt szocializálatlanságnak és a szociális felkészületlenség keverékének az eredménye felnőtt kutyák között. Ezenkívül a kutyafélék szociális viselkedéséről alkotott téves elképzelések azt is hajlamosak elősegíteni, hogy a macsó tulajdonosok, akik engedik és/vagy ösztönzik a kutyáikat morgásra, vicsorgásra, azt gondolják: igazi vagány kutyájuk van! Ez a típus - rendszerint kamasz (13-59 éves) férfi, aki egy darab fekete kesztyűt visel, hímnemű kutyája van (abból a közel fél tucat fajtából, amiket nem fogok külön kiemelni) - enyhén szólva is púp az ember hátán. Ugyanakkor néha lehetőség van ezeket a tökfejeket kiokosítani ilyesmi dicsérettel/sértéssel: „Milyen gyönyörű kutya! Micsoda szégyen, hogy ilyen morgós. Természetesen felépíthetjük az önbizalmát és válhat belőle ‘vezérkutya’. Csak mert tudod, a ‘vezérkutyák’ nem morognak, nincs rá szükségük.” Soha nem szűnök meg csodálkozni, mennyi seggfej látszik felelős gazdának, csak mert egyszer valaki már hasonló módon felvilágosította.

Sajnálatos módon a fizikai dominanciára épülő alfa-koncepció igazi veszélye annak megkérdőjelezhető átvitelében található a kutyák képzésébe és az állattartásba. Ahelyett, hogy nevelne, sok úgynevezett „kiképző” módszer nemcsak egyenesen támadó, hanem sértő is; a kutya gyakran úgy tűnik fel, mintha ellenségünk lenne, nem a legjobb barátunk. Sok játékos, üdvözlő és félelmet mutató gesztus agresszív viselkedésként félreértelmezett, gondoskodva róla, hogy a meggondolatlan gazda kényelmes kifogásként használhassa, és bántalmazza a kutyát „kiképzés” címén.

Az odakapás, borzolás, morgás és az ajkak felhúzása például gyakran a dominancia jeleként van félremagyarázva, habár valójában sokkal inkább a félelem jele — még valószínűbb, hogy az ember szerencsétlen kutyára mért ütéseinek közvetlen terméke. Hasonlóképpen a gazdáknak azt a tanácsot adják, hogy a vizeletürítés, emberek megmászása, étellopás, felugrálás és a hosszú szemkontaktus mind a dominancia jelei, amiért a kutyát büntetni kell. Néhány meggondolatlan, kicsinyes ember keveri a dolgokat és próbálja kivenni az összes jót a kutyatartásból. Véleményem szerint:

• A kutyának, aki a lakásban ürít, szobatisztaságot kell tanítani.
• A kutyának, aki embereket mászik meg, a) meg kell tanulnia, hogy álljon ellen ennek a késztetésnek, és b) találkoznia kell más, hasonló késztetésű szőrös négylábúakkal.
• A kutyának, aki ételt lop a) kétségbeesetten szüksége van egy olyan gazdára, akinek eszébe jut, hogy elrakja az ételt és b) csapdák gyors bevezetésére.
• A kutyát, aki felugrál, egyszerűen meg kell tanítani, hogy ülve üdvözöljön embereket.
• A kutya, akinél problémás a szemkontaktus, megtanítható, a) hogy az emberrel való szemkontaktus nem fenyegetés, b) hogy parancsra nézzen másfelé vagy nézze a mancsát, és c) hogy szeretetteljesen bámuljon megértő gazdája szemébe.

Természetesen kontrollálni kell a kutyáinkat, de mentális kontroll szükséges, nem fizikai dominancia. Még ha egy rosszul tapasztalt, középkategóriás „kutyakiképző” képes is rángatással, meglógatással, lenyomással és/vagy veréssel engedelmességre kényszeríteni a kutyát, mi értelme van megnyerni egy csatát és elveszteni a háborút? Milyen lehetséges előnye van átváltoztatni egy „domináns” kutyát egy rettegő kutyává? Mindkettő ugyanolyan haszontalan, akár társról van szó, akár munkakutyáról,  továbbá a fizikai korrekciók legnagyobb része messze meghaladja a kutyatulajdonosok többségének fizikai és mentális képességeit. És mégis miért tanácsolják a kezdő tulajdonosoknak, hogy olyan fizikai harcba kezdjenek, amit nem nyerhetnek meg? Voltaképpen miért kell bántalmazni a kutyát, mikor lehetséges elérni ugyanazt az eredményt, ha az agyunkat és nem az izmainkat használjuk? Miért akarunk átgázolni az Atlanti-óceánon, mikor felszállhatunk egy repülőgépre?

Olyan tanítási módszereket kell az emberek rendelkezésére bocsájtani, melyek hatékonyak és az átlagos kutyatulajdonos képességeinek határán belül vannak, legyen az férfi, nő, gyerek vagy idős. Ha valamit megtanultunk a kutyák viselkedésének vizsgálatából, ... a tulajdonosnak már akkor fejlesztenie kell  a kontrollt, mikor a kutya még kölyök. A megfélemlítéssel engedelmességre kényszerítés helyett sokkal könnyebb meggyőzni a kutyát, hogy egy csapatban játszunk és így élvezheti az életet velünk ahelyett, hogy ellenünk harcolna.

Ian Dunbar Ph.D., BVetMed, MRCVS
copyright 1989 Ian Dunbar

Az eredeti, angol nyelvű cikk itt található: http://www.clickersolutions.com/articles/2001/macho.htm