Írta Patricia McConnell, PhD
Bemutatom Samet. Sam egy 4 és 1/2 éves border collie, akit Roberta K. fogadott örökbe egy virginiai vidéki menhelyről, egy évesen. Első évét egy ketrecben töltötte. Úgy tűnik, hogy az idős pár, akik megvették – az egyikük kerekesszékhez kötött – túlzottan nehezen kezelhetőnek találták.
Samet sok potenciális gazdajelölt visszautasította miután személyesen találkozott a Facebookon látott, gyönyörű arcú kutyával. Úgy tűnik, valami eltántorította őket, talán, hogy a kutya 3 méter magasra ugrált, és kivillantott fogakkal vetette magát a látogatókra. De nem Robertát, aki egy igazi hős és tisztában volt azzal; Samnek nagy szüksége van rá, hogy kikerüljön a menhelyről. Köszönhetően az előzőleg általa mentett border collie-knak, úgy érezte talán esélye is van. Otthon volt egy másik BC-je, Sophie, akit teljesen letört társa, egy harmadik BC váratlan halála.
Sam hazament Robertával és nyilvánvaló, hogy a szerencse végre rákacsintott. Innentől amit elmondhatok, hogy tökéletes otthonban sikerült kikötnie. Ő és Sophie nagyon hamar barátok lettek. Roberta korán észrevette, hogy Sam amolyan kihívást jelentő kutya, amit én úgy hívok: „önjelölt alfa”. Más szavakkal, Sam az a fajta kutya, akinek úgy tűnik, folyton irányítania kell (beszúrható a „d” betűs szó, ha az olvasó úgy találja. Egyébként, felejtsék el, hogy mondtam bármit is...), de mélyen belül csordultig van félelemmel. Mindig eszembe jut Richard Nixon elnök (van még valaki, aki emlékszik rá?), akiről sugárzott a mélységes vágy, hogy vezető legyen, azzal együtt, hogy sem a személyisége, sem a képességei nem tették ezt könnyen lehetővé számára. Roberta úgy döntött bevezeti a „nincs erőszak” szabályt (értik már, miért szeretem?) és pozitív módszereket alkalmazott, hogy megtanítsa Samet udvariasan viselkedni. A gyerekeinek tilos volt hosszan a kutya szemébe nézni, de a sok játék és pozitív megerősítés jótékony hatására Sam képessé vált arra, hogy odafigyeléssel érje el amit akar harapás helyett.
Ugorjunk a jelenbe: íme a fotó, amit Roberta küldött néhány hete. Ez itt Sam, aki éppen egy csokiszeletet véd, amit megkaparintott. Igazán örültem a fotónak, mert nagyon nehéz olyan képeket találni, amelyeken ez a bizonyos „kemény tekintet” látható. Írtam is egy bejegyzést erről 2015. júliusában What is a Hard Eye? (Mi is az a kemény tekintet?) címmel, amelyben arról van szó, hogy mi a teendő, ha az ember ilyet tapasztal (a lényeg: változtasson azon amit éppen csinál), de nem találtam egy megfelelő képet sem a témához.
De íme, itt van teljes pompájában a tekintet, ami szavak nélkül is azt mondja: meg se próbáld. Több dolog is zajlik itt: nézzük csak meg figyelmesen Sam száját. Látják, hogy fel van fújva mindkét oldalon? Ez annak a jele, amit én támadó fintornak (offensive pucker) hívok (megjegyzés: a mosolygás ellentéte, a szájsarkak befelé húzódnak, az arc közepe felé, ford.). „Támadó”, mert azt mutatja nekünk, hogy a kutya támadásban van, nem védekezésben.
A jó hír esetünkben, hogy Roberta bölcsen és hatékonyan reagált. Sam az autóban volt, de nem falta fel az édességet (ami elég rossz lehetett neki). Ahelyett, hogy erővel elvette volna az édességet Samtől, Roberta a képzésére támaszkodott és hazaúton végig azt énekelgette, hogy „hagyd ott”, tarkítva „történetekkel arról, hogy labdával és frizbivel játszunk”. (Azt mondta, hogy csak 5 percig tartott az út). Milyen okos húzás volt a részéről! A kényszer a legutolsó, amit ebben az esetben megpróbálnék. (Ha jobban belegondolok a kényszer az utolsó dolog, amit bármilyen helyzetben megpróbálnék). Ami Robertánál működött, az az, hogy a tanult parancs ismételgetése és a derűs története mesélése által megváltoztatta Sam érzelmi állapotát az ősi „támadás alatt vagyok és a végsőkig fogok küzdeni” állapotról egy nyugodtabbra.
Mert ezt kell az embernek tennie, ha így néznek rá: változtassa meg amit éppen csinál olyan viselkedésre, ami megnyugtatja és felvidítja a kutyát. Ha olyan kutyákkal dolgozom, akiknek az arckifejezése átvált a sötét oldalra, a következőket teszem:
Azt mondom: „Szeretnél kimenni sétálni?” vagy „Akarsz labdázni?” esetleg „Vacsora! Vacsoraidő van!”
Elkezdek nevetni és valami ilyesmit mondok: „Ó, buta kutyácska! Mi a gond? Rossz napod van?”
Elfordulok, hozok egy játékot, jutalomfalatot és elkezdünk játszani (a játékkal) vagy feldobom a levegőbe (a jutit) vagy ledobom a földre.
Ezek a legjellemzőbb reakcióim, de gyanítom, többféle megoldás is van. Az a legfontosabb, hogy használjuk fel kutyánk személyiségének ismeretét és azokat a parancsokat amiket tud. Roberta bölcs volt, hogy a „hagyd ott” parancsot kántálta újra és újra míg hazafelé vezetett, használva azt a hangsúlyt és azokat a szavakat, amelyek a játékkal voltak társítva, hogy enyhítse a feszültséget. Ez egy olyan játék véleményem szerint, ami csökkenti a nyomást. Tudom, hogy vannak akik azt állítják, az efféle esetet erőszakkal kéne megoldani, mert minden másból azt tanulja meg a kutya, hogy az agresszióval nyerhet. Nagyon nem értek egyet. A kutyák ebben az állapotban érzelmileg túltöltöttek és semmi jó nem sül ki abból, ha úgy érzik megtámadták őket.
Sam és Roberta története jól végződött: Sam az édesség mellett ült egész hazaúton, de nem nyúlt hozzá. Mikor hazaértek, Roberta kinyitotta a kocsi ajtaját, Sam pedig kiugrott, hátrahagyva a csokiszeletet. Roberta nagyon hálás saját kiképző gurujának, Beth Ann Sabónak, amiért kihangsúlyozta a „hagyd ott” parancs fontosságát. Én azt mondom, nagy hurrá mindkettőjüknek, hogy elkerültek egy olyan szituációt ami – garantálom – igen csúnya incidens is lehetett volna.
